01.fejezet: Elrejtve a jelenben

Sziasztok!

Meghoztam az első részt! Tudom régen volt már, mikor kitettem a prológust, de most időm is engedte

és sikerült pontot tennem a fejezetem végére.  Köszönöm az eddigi 526 oldalmegjelenítést és az 1 db

feliratkozót. Remélem az idő múlásával sokkal többen leszünk. :)  Nem is húznám akkor a szót, bemutatom az 

ELSŐ RÉSZT!

*Visszaemlékezés*

2004. július 10., reggel 07:00. Ismét arra kelek, hogy anyu és mama ordítoznak egymással. Ebben a hónapba körülbelül ez a negyvenedik alkalom, mikor arra kelek fel, hogy ordítanak. Sose értettem miért jó ez nekik, de mindennap ugyan azt hallom, hogy  „ Elrontottad! Te rontottad el és tetted tönkre a gyereked életét!”  Persze, ezt egy hat éves gyerek hogyan fogná fel? Hogyan érthetné meg ezeket a szavakat? Én sem tudom. Csak hallom és érzem, hogy nincs minden rendben és pontosan tudom, hogy rólam van szó. Valami olyan dolognak vagyok részese, amelynek nem is kellett volna a részesévé válnom. Milliószor tettem fel az írásos kérdést : „ Mi történt? Mi a baja anyunak?” , a válasz mindig annyi volt, hogy semmi.  Azt hiszik nem vagyok okos, pedig a koromhoz képest igenis fejlett vagyok, sőt talán jobban megértem a dolgokat, mint egy idősebb gyermek.

*A napokban*

És igen, jobban is megértettem mindent, mint amit egy átlag hat éves gyerek képes felfogni. Tudtam, valami nincs rendjén és be avatni se akartak a dologba. Ma itt állok tizenhét évesen, de a történet csak egy töredékét ismerem. Tudtam azt, hogy anyám otthagyta az apámat, amikor még három éves voltam, ahogy azt is, hogy anya nevelt fel mamáékkal együtt. Állítólag apám megcsalta anyámat két kis ribanccal és anyu ettől sokallt be, majd hagyta el, de ha így lenne nem csinálnának belőle ekkora ügyet a mai napig. Mindig hallom a veszekedéseket, a vitákat, melyek éjszakába nyúlnak. Hogy sírok e? Nem.  Már nem. Miért kéne? Nem az én bűnöm, ami történt, sose éreztem, hogy anyának teher lennék az életben, így nincs okom a bűntudatra.  Gondolatban  már eléggé elfáradtam így felbaktattam a szobámba pihentetni egy kicsit az agyam.

"Egy réten vagyok egyedül. Távol a civilizációtól, a családomtól, Münchentől. Egy alak áll előttem, kinek az arcát nem tudom megfigyelni alaposan, mivel nem látom a sisakjától. Úgy érzem bántani akar, de mégsem félek. Nem hátrálok csak állok és bámulok. Az alak közelít, majd elém érve rám néz s megfogja vállaim. Hirtelen egy tengerparton találom magam. Mintha a Kishableány története lenne csak visszafelé. Az alak felém hajol és a levegőbe emel. Érzem ahogyan a hang visszaáramlik a testembe és furcsa, különös érzés fog el, majd a tenger habjai között úszkálok vígan, énekelve..."

Felriadtam. Megnyugtatott a tény, mikor azt láttam, hogy az ágyamba fekszek egy tál popcorn társaságában, ami körülöttem hever és a TV is bekapcsolva maradt. Két hosszú percig erőltettem gondolataim, hogy honnan kerültem én sellőként a tengerbe, majd ránéztem a TV-re és megértettem. Arielt, a kishableányt néztem és elszundítottam. Aztán jött  a következő kérdés: ki volt az az alak? És mit akart tőlem? Miért adott nekem hangot és egyáltalán honnan tudta, hogy nincs?  Újabb gondolatmenetem anya hangja zavarta meg. Lerohantam hozzá.

-Drágám, elmennél a boltba? Csak pár apróságra van szükségem a sütihez.-mondta és mosolyogva adta át nekem a pénzt és a cédulát.

Szerettem a boltba eljárni. Olyan otthonos volt, mindenki örült ha oda mentem.  Nem volt messze 5 percet sétáltam. Az ajtón lévő csengő jelezte, mikor beléptem. Andrea volt a kasszában. Az emberek csak szedték, a polcról a számukra szükséges holmikat és mentek fizetni. Én gondosan elindultam és megvettem mindent, amire szükségem volt. Tej, túró, tojás, élesztő, tortabevonó és egy HELL csak nekem. Igen, anya a kérésem ellenére is odaírta nekem.

-Szia Ailana. Ennyi lesz?- kérdezte, mire bólogatással feleltem. – 4 Euro lesz.

Nem is maradtam sokáig, mint szoktam, hanem mentem haza gyorsan, hisz a sütemény a tét most. Eléggé édesszájú vagyok, gondolom ez említésre sem méltó. Ahogy haza értem anya feszült volt és ideges. Mama is ott volt.

-Mondtam neked, hogy ebből csak bajod származik! Ha az elején nem csinálod ezt akkor most nem Ő inná a levét a te tini kori ostobaságodnak.

-Igen anya, ezt én is tudom, de te se úgy reagáltál volna a helyembe, ahogyan most beszélsz. Azt is tudom, hogy Ő issza mindennek a levét, de ez nem fog így menni örökké. Egyszer rájön mindenre és megtalálja a kis kaput.- mondta anya, én pedig hangosan bevágtam a bejárati ajtót, mintha most jöttem volna meg.

Bebaktattam a konyhába és letettem a szatyrot. Feszült, hűvös és olyan semmitmondó volt a légkör. Anya a sütivel foglalkozott, mama az újságját lapozgatta. Vajon mire kell nekem rájönnöm? Mit titkolhatnak el előlem? Napok óta mással sem vagyok elfoglalva.  Nem tudok épp ésszel gondolkodni. Hihetetlen. Valamit kell kezdjek magammal, ez így nem normális!Megvan! Írok egy SMS-t Diannak és Lambertnek. Szükségem van rájuk. Szinte azonnal válaszoltak:

Lambert: „Ail, 10 perc és ott vagyok!”

Dian: „Kincs, sajnálom, de nem tudok most menni. Nagyinál vagyunk, de amint hazaérek megyek.”

Gyorsan válaszoltam nekik. Lambert szinte percre pontosan érkezett. Öleléssel köszöntöttük egymást és már gépeltem is neki a problémám. Egyszavas válaszai kissé dühítettek. Nem tagadtam, le is írtam neki.

-De Ail, ezen minek akadsz ki? Én próbálok segíteni neked, de ha nem engedsz magadhoz közelebb esélytelen, hogy jobban segítsek.-mondta.

Igen, igen nem hazudik. Nem merem magamhoz közelebb engedni. Ő az egyetlen fiú barátom nem fogom elszúrni.  Nem is akarok erre gondolni, inkább belemélyülök a dologba jobban. Látszólag ő is boldogabb, hogy nyitottabban elmondok neki mindent. Jobban tud segíteni, nem egyszavas válaszokat ad. Azt hiszem haladok szépen lassan a megoldás felé. Felvettem ölembe az „apró” jegyzetfüzetem és szépen leírtam minden javaslatát, hiszen egyszer hasznomra lehet minden.