2015. augusztus 24., hétfő

06.fejezet: Álom és valóság

Sziasztok!

Tudom, hogy nem szombat van, de a rész épségben megérkezett. Nekem talán az eddigiek
közül ez az egyik kedvenc részem. Remélem elnyeri a Ti tetszéseteket is. Igyekeztem nem csalódást
okozni. Terveim szerint a héten 2-3 részt szeretnék még a tanévkezdés előtt hozni. Úgy érzem a kisebb-nagyobb csúszások miatt, ami a nyáron volt ez a minimum. De nem is szaporítanám tovább
a szót, következzen a 6. fejezet! Jó szórakozást!

Alexandra G. Summer







„Az éj leple hirtelen eltűnt. Nem értettem mi történik körülöttem, hiszen tíz perccel ezelőtt még vak sötét volt, most meg úgy süt a nap, hogy majd kiég a retinám. Nem tudom hol vagyok, de egy biztos, ez nem Dianék lakása. Mit keresek egy elhagyatott ház előtt? Félve indulok el az ajtó felé. A ház kívülről hatalmas, s látszik rajta, hogy már egy ideje nem lakja senki, ugyanis meggyötört. Az ablakok betörve, a lépcső se a legbiztonságosabb, amely a bejárati ajtó felé invitál és a tető szerkezet sem tűnik valami stabilnak. Ahogy az ajtóhoz értem erőt vettem magamon és benyitottam, s a hatalmas ajtó nyikorogva tárult ki előttem. Lassan lépkedtem beljebb, de a látvány, ami fogadott, eléggé elképesztő volt. Kívülről egy romhalmaznak tűnik, ami bármelyik percbe összeomolhat, belülről pedig, mintha egy kastélyba léptem volna. Aranyozott ablakkeret, korlát, szobrok, hatalmas csillár, gyönyörű bútorok sorakoztak egymás után. Kellőképpen megcsodáltam a nappalit, majd a lépcső felé vettem az irányt, melynek tetejére érve jobbra és balra is ajtókat véltem felfedezni. Elindultam jobbra, mert valami azt súgta arra kell mennem. Ahogy közeledtem a folyosó vége felé, hirtelen az egyik szoba ajtaja kinyílott mellettem. Beljebb léptem a tágas ajtón, majd azt hittem, hogy a szemem káprázott, oly zord látvány fogadott; a szoba maga volt a pokol, mintha egy gyönyörű álomból egy rémesbe csöppentem volna. Minden tele volt vérrel, s különböző ismeretlen emberek hullájával. Ijedtemben elkezdtem hátrálni, de neki ütköztem valaminek. Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, majd meglepetten tapasztaltam, hogy a falnak ütköztem. Hogyan került ez mögém?- tanakodtam. Mire kettőt pislantottam, hogy felocsúdjak a meglepettségből, egy lány alakja állt előttem. Haja a szemébe lógott, a ruha, ami rajta volt, teljesen szétszakadt.-Te vagy a következő!-  mondta egy gonosz vigyor kíséretében. A semmiből egy kést fedeztem fel a kezei közt, hát itt a vég számomra. Ha meg kell halnom, nem fogok hadakozni ellene.”


Felriadtam a félelem hevében, mely átjárta testem, körbepillantottam a szobában. Dian édesen szuszogott mellettem, s a ház sem egy romhalmaz volt, hanem a jól megszokott,  biztonságot nyújtó Rassler rezidencia. Amikor úgy éreztem, hogy nyugodt vagyok, rápillantottam az órára, amely hajnali három óra negyvennégy percet mutatott. Nem tudtam már aludni – legalábbis most még nem –, így gondoltam megnézem a Facebook-om. Semmi figyelemre méltót nem találtam, ezért elég hamar befejeztem. Éppen, hogy kiléptem, jelzett a messenger, Jay írt.

Lambert Merks:  Nem tudsz aludni?
Ailana Fiedler: Nem, nem igazán. Jó, vagyis inkább rémes álmom volt.
Lambert Merks: Mesélj!

Elmeséltem neki az álom minden egyes részletét, hiszen olyan friss volt, hogy amikor meséltem, úgy éreztem, ismét át kell élnem.

Lambert Merks: Istenem, te lány! Egyszer nem alszol otthon és minden rossz álom megtalál. 
Aialan Fiedler: Ennek semmi köze hozzá Jay!  Tudod jól, hogy voltak már ilyen álmaim, de ez most más volt. Ismerős volt az ház, csak nem tudom hova tenni.
Lambert Merks: Tudd, ha kellek itt leszek. De most megyek, leragad a szemem. Aludj te is!

Elköszönni sem tudtam tőle, mert már kilépett. Nekem nem jött álom a szememre, ezért gondoltam zenét hallgatok.  Max hangerőn bömböltettem a Fall Out Boy - Thanks For The Memories című számát, hátha megnyugtat, de nem, folyamatosan csak az az álom járt a fejembe. Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, mikor Dian felkelt.

-Nem tudsz aludni?- nézett rám kómás fejjel.
Ráztam a fejem, nemet jelezve. Láttam rajta, hogy szeretne még egy kérdést feltenni, de mire feltehette volna már aludt is. Nem volt a toppon az biztos. Engem is kezdett elnyomni az álom, s mire lehajtottam a fejem már szundítottam is.

Tizenegy óra tizenkét perc, ennyit mutatott a telefonomon lévő digitális óra, mikor rápillantottam. Amikor kellőképpen magamhoz tértem, felültem az ágyon és körbenéztem, de Dian sehol nem volt. Hol lehet ez a lány? - s gondoltam megnézem a konyhába.  Lebaktattam a lépcsőt, és az imént említett helység felé vettem az irányt, ám beérve nem találtam senkit. Átnéztem minden zugot, de hiába, nem került elő senki. Végül is tök logikus, majd pont a hűtőből, vagy egy konyhaszekrényből fog előbújni bárki is, nem de? Ezek után megfordultam és meglepődve láttam, hogy nem egyedül vagyok, egy ismeretlen alak állt előttem. Talpig feketében volt, az arcát is eltakarta, így nem ismertem fel, kezében pedig egy tőr és egy kendő volt. Féltem. Elképzelésem nem volt mit akar velem csinálni. Elővett valami löttyöt, amit a kendőre öntött, majd mielőtt észbe kaphattam és futásnak eredhettem volna a számhoz nyomta, s kábán estem a földre, kezdtem tudatlanná válni. Az utolsó emlékem az, hogy elterülök a konyha padlóján.


-Ailana! Kelj fel, hallod! Basszus, Lana!- szólongatott valaki.
Lassan, tudatosan nyitottam ki szemeim, ugyanis a fény rettentően bántotta. Mikor végre sikerült rendesen, körbenéztem, hogy hol vagyok. Már nem a konyhapadlón feküdtem, hanem a kanapén a nappaliban. De mi történt, és hogy kerültem ide? Kérdően néztem Dianre, aki ugyanígy nézett vissza rám. Szóval ő sem tudja mi történt. Hirtelen erős fájdalom nyílalt a karomba. Odakaptam a tekintetem és láttam, hogy ömlik belőle a vér. Az idegennek a vérem kellett, de miért? Elenára néztem, aki szintén észre vette a karomon lévő sebet, és már ment is az elsősegély dobozért, majd amikor visszatért sajnálkozva nézett rám.

-Úgy sajnálom. Ha nem megyek el itthonról, ez meg sem történik- mondta.
-Ezt most fejezd be! Nem a te hibád. Senki sem tudta, hogy ez az alak bejut a házba - kapartam egy papírra, ugyanis a gépem nem tudtam használatba venni.
-De akkor is. Bassza meg, hogy lehetek ilyen szerencsétlen?- szidta magát.

A szabadon lévő kezemmel azonnal lekevertem neki egy pofont. Tudta miért kapta, és nem szólt semmit, én pedig boldogan vettem tudomásul, hogy észhez tért. A sebem ellátása után leültünk enni, s már éppen az utolsó falatot kaptam volna be, mikor elkezdett rezegni a telefonom.

  „Reméljük számíthatunk még a véredre.”- állt a titokzatos SMS-ben.

Kezdtem komolyan félni, hisz' egy elmebeteg ember üldöz, de mégis mi a francnak? Bocsánatkérően néztem barátnőmre, aki egy bólintással nyugtázta, hogy menjek, ha szeretnék. Szükségem van most valakire, egy ember van, akihez mehetek. Összeszedtem a cuccaim és el is indultam hozzá.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése